Olyan szép, igaz? Kéz a kézben, egymást biztatva, értelmes, közös időtöltés. Sokkal jobb, mint telefont lesve nyomni egymás mellett a heverőt. Együtt fejlődtök, egymást húzzátok, ha nincs kedved, ő majd motivál, visz magával. Örül a sikerednek, és te is az övének, összekovácsol titeket mégjobban, egy újabb közös szenvedély a szex mellett, vagy helyett.

Akkor elmondom, nálunk hogy volt.

A futás volt az énidőm. Én kezdtem el, belső motivációval, egy igéret miatt, amit nagypapámnak tettem. A futásaim természetesen időt vettek el a családtól, úgy egy órát naponta. A gyerekek örültek neki, mert mikor lihegve hazaértem, már nem idegesített fel semmi. Kaptak egy kipirult, nyugodt anyát, és nekik is lett egy szabad órájuk, amikor nem kérdezi senki, hogy megcsináltad-e, elraktad-e, megetted-e, kidobtad-e, leírtad-e, beadtad-e.

Aztán elkezdett látszódni a változás. A futásaim erősebbé tettek lelkileg, formásabbá testileg. Olyan újjászületés ez, amit eddig csak a friss szerelem tudott adni. Vártam a futásokat, mint egy randit.

Ekkor a férjem kitalálta, hogy ő is csatlakozik. Bedőltem a mítosznak, hogy majd együtt, mi ketten, örökké. Együtt futunk, közös hobbi, milyen jó, hogy nem csajozni jár. De nem lett jó. Versengés lett, teljesítménykényszer, nulla énidő, mennyit futottál, és mennyivel. Sokszor már nem is mentünk együtt, beszélgetni úgysem lehetett közben, az általa diktált vágtában. Ment egyedül, és én egy ideig nem mentem egyáltalán. Jó volt otthon nélküle, amíg futott. Aztán lesérült.

Most ott tartunk, hogy én újra futok. De már csak akkor, mikor ő dolgozik. Ne lássa a futásomat, ne éreztesse, hogy azt az órát is inkább a gyerekekkel kellene töltenem, meg hogy akár zoknikat is párosíthatnék. Titkom lett a futás, mint egy szerető.