Áprilisban felsültem, vagyis inkább megsültem a bécsi maratonon, féltávnál, nagyon rossz hangulatban kiszálltam. Kudarc volt, csatavesztés, feleslegesen végzett munka hónapokig. Ott volt mindenki a családból, büszkék akartak lenni rám. Drukkoltak, vártak, és ez engem nyomaszott. Kellett pár hét, mire újra szívből tudtam futni.

A maraton nekem ígéret. Nagypapámnak tettem, aki gyerekként néhányszor edzett velem. Azt mondta: Ancsika, olyan szépen futsz, mint egy őzike, meglátod, egyszer még a maratont is le fogod futni.

Maratont? Èn? Persze, futogattam, sportolgattam, pár kör a parkban, folyóparton, focipálya mellett. A maratont csak sportolók futják, nem?

Aztán nagypapa meghalt, és 30 évvel ezelőtti szavai megszólaltak a szívemben. Ha ő hitt bennem, akkor sikerülni fog.

Hónapok óta megyek, majdnem minden nap. Forróság, por, kiszáradt száj, vállamat ütemesen verdeső lófarok. Zene már régóta nincs, befelé figyelek. Meg a többiekre. Visszamosolyognak, és tudom, hogy nekik is fáj. Együtt küzdünk, együtt izzadunk, együtt eresztjük ki a sóhajt a hideg zuhany alatt. Gyűlnek a kilométerek, hallom, ahogy sercegve olvad le a hasi háj. Nincs műanyag flakon, nincs gél, nincs terv. Csak a futás.

Október hetedikén megpróbálom. Egyedül megyek, csendben, küzdve, nem aggódva, a tömegben átélve a flowt. Majd megírom, hogy lett.