futótörténetek

Napközben már rágondolni, rózsaszínbe felöltözni, bokával szép kört rajzolni, lassan menni. Sarkat fenékig emelni, szembeszélnek nekidőlni, hajszálat szememből kivenni, hányat léptem, megszámolni. Lélegzetet meghallgatni, járókelőt kikerülni, államról a vizet lecseppenni hagyni. Lassítani, gyorsítani, minden dombra felkapatni, lejtőn lerohanni, kifulladni, fának dőlni, újra menni. Fűre lépni, felszökdelni, pocsolyákba belemenni, koszos talppal nem törődni.

Gondolatban megbeszélni, megoldásra rátalálni, problémát kisebbnek látni, új erővel nekiállni. Történetet kitalálni, teendőket felsorolni, mindenkire mosolyogni. Messze nézni, tovább látni, tervet szőni, erőt kapni. Kedvet lelni, motiválni, utolérni, belevágni.

Madár hangját utánozni, kutyakakát kikerülni, kisgyerekre nem rálépni, piros lámpán átszaladni. Feneket kerekre sprintelni, arcbőrt vérrel pezsdíteni, hajat széllel lebegtetni, mellet testhez szorítani. Lelassulni, leguggolni, párat léni, megpihenni. 

Feszültséget karomból kirázni, minden izmot átnyújtani, lélegzetet lassítani, szívdobbanást lenyugtatni.

Zuhany alá beállni, hűs vizet vedelni, banánt enni, jól aludni.

Sokat lenni a természetben, kint a levegőn, de csodás!

Már csak 1 hónap van a maratonig, a napsugarak lanyhuló bája megsokszorozta a kedvemet a futáshoz. Mennék reggel, délután, este, csak annyi minden van! De megyek így is.

Most olvastam egy szuper tanácsadó cikket: 8 dolog, amit már reggel 8 előtt végezz el!(http://www.msn.com/de-at/lifestyle/leben/8-dinge-die-sie-vor-8-uhr-morgens-tun-sollten/ar-BBMQdHv?ocid=ientp)

1.   Aludj legalább 7 órát! (Akkor már miért nem 8-at, ha a címben minden 8?)

2.   Egyél tartalmas reggelit! De teljes kiörlésűt ám, frisset, szezonálist, ne cukrosat, magad vágtát, legyen benne minden szín!

3.   Aztán persze sportolj, fél óra is csodákra képes!

4.   Irány a hideg zuhany alá!

5.   Kényesztesd magad! Krémezz arcot, masszírozz dekoltázst, csinálj laza frizurát, de ne látsszon, hogy mennyit szenvedtél vele! Tűnjön természetesnek, de nagyon kúlnak az egész! Ha ez nem megy, akkor csak meditálj!

6.   Digitális detox: ne nézz telefont reggel! (akkor mikor?)

7.   De írj listát a teendőidről! (nem lesz egyszerű a telefon nélkül)

8.   Ès persze: rakd rendbe a lakást, hogy jobb legyen majd munka után hazaérni!

A listában nincs szó gyerekek iskolába készítéséről, családtagokhoz alkalmazkodásról, kiszáradt kenyérről, kiivott tejről, elveszett pár zokniról, faragatlan ceruzáról, aláírandó mulasztásokról.

Nem tudsz mindent megcsinálni reggel. Ha nem vagy reggeli típus, csak nyűgös leszel a koránkeléstől. A nap akkor is csak 24 órából all, ha korán kelsz, vagy későn fekszel. Menj akkor futni, amikor neked jó, a te családi körülményeiddel, a te munkáddal, a te életeddel összeegyeztethető. Csak menj. 

Tényleg jó tiszta lakásra hazajönni, de ne stresszelj, ha néha nem sikerul. De azért amit tudsz, rakj el.

Egyél tápanyagdús ételt, de ne legyen rossz kedved, ha megkívánsz egy kis gyorsfelszívódásút.

És tényleg igaz, hogy a telefon/tv/konzol sok időt elvesz. Helyette menj futni!

Áprilisban felsültem, vagyis inkább megsültem a bécsi maratonon, féltávnál, nagyon rossz hangulatban kiszálltam. Kudarc volt, csatavesztés, feleslegesen végzett munka hónapokig. Ott volt mindenki a családból, büszkék akartak lenni rám. Drukkoltak, vártak, és ez engem nyomaszott. Kellett pár hét, mire újra szívből tudtam futni.

A maraton nekem ígéret. Nagypapámnak tettem, aki gyerekként néhányszor edzett velem. Azt mondta: Ancsika, olyan szépen futsz, mint egy őzike, meglátod, egyszer még a maratont is le fogod futni.

Maratont? Èn? Persze, futogattam, sportolgattam, pár kör a parkban, folyóparton, focipálya mellett. A maratont csak sportolók futják, nem?

Aztán nagypapa meghalt, és 30 évvel ezelőtti szavai megszólaltak a szívemben. Ha ő hitt bennem, akkor sikerülni fog.

Hónapok óta megyek, majdnem minden nap. Forróság, por, kiszáradt száj, vállamat ütemesen verdeső lófarok. Zene már régóta nincs, befelé figyelek. Meg a többiekre. Visszamosolyognak, és tudom, hogy nekik is fáj. Együtt küzdünk, együtt izzadunk, együtt eresztjük ki a sóhajt a hideg zuhany alatt. Gyűlnek a kilométerek, hallom, ahogy sercegve olvad le a hasi háj. Nincs műanyag flakon, nincs gél, nincs terv. Csak a futás.

Október hetedikén megpróbálom. Egyedül megyek, csendben, küzdve, nem aggódva, a tömegben átélve a flowt. Majd megírom, hogy lett.

Magamban bízzak? Hiszen én ismerem magam legjobban. Munkatársnak nem választanám magam, nemhogy példaképnek! Tudom, milyen nehezen kelek reggel, mennyi teendőt halogattam már, hányszor nyomasztott, hogy el kellene kezdeni, és mennyi színt játszottam, hogy ez ne derüljön ki. Hogy jobbnak tűnjek, mint amilyen vagyok. 

Igen, van egy csomó dolog, ami így is sikerül, vagy inkább ennek ellenére. Össze is tudom szedni magam, ha nagyon muszáj. De ha csak magamban bíznék, az nem lenne elég. Erőt onnét szerzünk, ahol több van. Akkor kell bízni, ha neked éppen nem megy, hogy megtedd, hogy elérd. De hogy magadban? Akkor olyan embertől kérsz, akinek magának sincs.

Mi marad akkor? Mindenkinek más. Látni a célt, szeretni az odáig vezető utat? A kicsi lépéseket, a tevékenység gyógyító erejét, a közben eszedbe jutó ötleteket, a néhány embert, akik kis időre melléd szegődnek? 

A legjobb dolog úton lenni. Nekem most a zsongó élet, a sport, a levegőben repülő illata a szerelemnek. Tudni, hogy még nincs vége, van holnap, öröm, újabb esély. 

Sehogy.

Hiszen imádod a sercenést, ahogy begyújtod végre, szereted az első slukkot, ahogy a véredben szétárad a bizsergés, szereted, hogy miatta tarthatsz szünetet a munkában, leülhetsz öt percre, hiszen ez az énidőd. Várjál, megyek, csak még elszívok egy cigit, és fontos vagy, mert rád várnak, erről nem tehetsz, ezt tolerálják, ennyi jár neked.

Mit riogatnak itt mindenféle tüdőrákkal! Csomó példát tudsz, akik 120 évesen, makkegészségesen szívják, annyi éve, amit elképzelni sem mersz. Valamiben megkellhalni.

Ès különben is. Mi lesz a kávéval? Hogy fogod várni a buszt? Annak sincs bémvéje, aki sosem költött cigire. Mindenki meghízik, aki abbahagyja.

Azért persze minden nap átsuhan a gondolat, hogy le kéne szokni. Hogy nagyon sok a napi ezres, meg a lépcsőn sem bírod úgy. Hogy szar a tudat, hogy már csak két szál van, és mindjárt zár a dohánybolt. A fogaid sárgák, de ezt már megszoktad, a szagot már nem is érzed, az illatokat is alig. Gyártod a kifogást: még nem tartok ott fejben, amúgy is bármikor le tudnám tenni, csak még nem akarom.

Szerintem meg akarod, csak félsz. Hogy majd remegni fogsz érte, hogy kiröhögnek, ha mégsem sikerül. Nem fognak. A többi dohányos kevésbé érzi rosszul magát, ha látják, hogy neked sem megy. Haver leszel újra.

A cigaretta abszolút nem kúl. Tedd le, és modd, hogy soha többé. Aztán ha mégis, akkor majd megpróbálod mégegyszer. Sikerülni fog!

Kedvem van futni minden nap, legtöbbször megyek is. Néha 4 kilométer, néha 10. Ma délutánra félmaratont terveztem.

Szeretem a futásban az egyedüllétet, a szembe futók mosolyát, a csorgó izzadságot az arcomon, a szél hűtését, és a jóleső fáradtságot. Futás közben nem unatkozom. A kérdések választ kapnak, a problémák megoldást találnak, az élet hétköznapisága értlemet nyer.

A futás élet. Olyan befektetés, ami hasznot hoz: többet ad, mint amit elvesz.

Régebben nem szerettem, hogy közgazdász vagyok, mert pszichológus akartam lenni. Mióta pszichológus is vagyok, megszerettem a közgazdászságomat.

Döntéskönnyítő módszerem a mit hoz – mit visz. Egyszerű elv, és nem csak anyagi dolgokra vonatkozik. A fontos dolgok egyszerűek, tiszták, egymondatosak.

Mit hoz a futás? Fittséget, szép alakot, ragyogó bőrt, lelki békét. Pont, mint a kapálás: aki jódolgában depizik, menjen kukoricát kapálni, egyből jobban lesz.

Amit visz, azt vissza is hozza: a futás idő. Időt kell rá szánni, egy órát egy nap. Cserébe 10 évvel tovább élhetünk egészségesen.

Sokan azt mondják, a futás pénzt is visz. Kell egy jó futócipő. Ez nem igaz. Minél jobban tart a cipő, annál kevesebbet dolgoznak a lábfej izmai. A legyengült izom, a megtámasztot inak pedig sérülékenyek.

Ez tökéletes üzleti modell. Sugalljuk azt, hogy az életedet kockáztatod, ha nem megfelelő a futócipőd. Ìgy aztán pár hónap múlva lesérülsz. Kell venned kompressziós szárat. Egy még drágább cipőt, járnod kell kezelésekre, ajánlani fogják a mozgásdiagnosztikát, ahol kiderül, hogy csak edzéstervvel futhatsz havi 5 ezerért akciósan, és örülsz, hogy a halál torkából ragadtak ki. Ezentúl vetetnek veled vitamint és futótápot, nézed az okosórán hogy ver-e még a szíved, kétségbeesett emailt írsz a kócsnak, ha kettővel többet dobbant.

Aztán nem érted, hogy miért nincs kedved kimenni futni, fészbukon keresel motivációt, hogy valahogy rávedd magad. A szenvedélyes hobbiból stresszforrást gyárt a futóipar.

A futás nem erről szól. Ha csak tehetem, mezítláb futok. Szakadt pamutpólóban, amiben még nagypapám járt futni. (Nem szeretnék a MAMIL-jelenség részese lenni: Middle Aged Men In Lycra). A műszál mű. Nem jó a bőrnek, nem hűt, mert nem lesz nedves a testedtől, ezért futás közben kiszáradsz, stresszeltet, hogy ittál-e eleget. Egy átizzadt pamutpóló gyengéden hűsít, és megvéd a túlzott folyadékvesztéstöl.

Legtöbben az egyszerűsége miatt kezdenek futni. Miért bonyolítjuk túl?

Csörpi izgalommal készült az előtte álló napra, bár a feladatok végeláthatatlan sora egy kicsit elborzasztotta.

A lakás felújítását befejezték, és most eljött a nap, hogy megmutassa a rokonoknak. Nagypapa meghalt, és a lakást lánya örökölte, aki eladta Csörpinek, unokahúgának. Csörpi pedig falakat bontatott, csöveket cseréltetett, drótokat húzatott újra, és tervezett. Számolta a centimétereket, hogy minden úgy beférjen a pici otthonba, hogy mégis tágasnak, élhetőnek tűnjön a tér. Csörpi a pincében talált régi bútorokból csiszolással, festéssel ragyogó, egyedi díszeket kreált a lakásba. Az eredmény láttán boldogság, és büszkeség töltötte el a szívét, és repesve írta a családi csoportba a meghívót: vasárnap lakásavatót tartunk. 

A vendégek a parkban várakoztak, amíg Csörpi az utolsó simításokkal is elkészült.

Nem lehetett nem sírni. A szobából halkan szól az édes kisfiam, nagymama lánykori képe az elöszoba tükréböl mosolyog rájuk, nagypapa pedig életnagyságú portréján repül a gát felett.

A szobában, ahol nagymamáék 60 évig éltek, ahol felnőtt  két gyermekük, ahova olyan jó volt hazamenni, fehérbe öltözött minden. A nyikorgó parketta, a falak és a bútorok is. Az asztal, ahol nagymama meggyesrétese illatozott, aranyló húsleves gözölgött, májjal töltött sültcsirke kellette magát, és a petrezselymes újborgonya barnás sercei táncot jártak a tejfelsüvegü uborkasalátával, most szendvicseket kínált.

Kedves régi történeteket osztottak meg egymással, és tudták, hogy jó, hogy nem idegené lett a lakás.

Éjjel a nagyszülők üzentek a holddal.

Marcsi félt. Félt attól, hogy négyszer szült hasán már mindig lebegni fog a háj. 

Aztán egy nyári napon Marcsit meglátogatta a szerencse. Rá akart gyújtani, de nem volt tüze. Gondolta, lesétál a partra, majd kér ott. Ott mindig sokan vannak. Ezúttal viszont csak sportolók rótták köreiket, olyan átéléssel, amit Marcsi eddig csak akkor érzett, amikor ajkai közt felsercent a frissen meggyulladt cigaretta. Ismerős idegesség fogta el, a cigi utáni vágytól minden tagja remegett. És ekkor, a világoskék égen hófehér sirály repült át: Marcsi felpillantott, hogy megcsodálja a madarat, majd résnyire nyílt ajkai közt kesernyés íz tört utat a szájürege felé. Leszart a szemét! - gondolta Marcsi, majd a helyzet abszurditása jobb kedvre derítette. Szerencsém lesz! Ha már így megszívtam, most érzem, sikerülni fog a leszokás. A kuka éhes szája felett a tenyerével összefacsarta a cigisdobozt, majd úgy, ahogy volt, lendülettel futni kezdett. A nap simogatta, a szellő hűtötte, Marcsi pedig azt érezte, övé a világ. Száguldott vagy másfél percig, majd lihegve, kipirulva megálljt parancsoltak neki tagjai. Ettől kezdve minden nap lement a partra. A másfél percből aztán lassan 20 perc lett, a futások hossza is egyre nőtt. Marcsi pedig átalakult. Pár hónap után pedig már bókok is érkeztek, hogy milyen jó lábai vannak Marcsinak. Marcsi kivirult, tüdeje kitisztult, lábai formásak lettek, a hasi háj pedig átköltözött a férje testére.

És Marcsi életében először lefutotta a félmaratont. A Félmarcsit, ahogy magában nevezte.

A kisfiú öt éves lehetett. Sötétkék gumicsizmájában ugrándozott a pocsolyák körül, de az arca nem volt vidám. Látszott, hogy fiatal lelkét nehéz gondok gyötrik.

Ismertem a családját, látásból. Az édesanyja szépségét torz ráncokba gyűrte az alkohol, az apa egykor izmos testén csak lógtak a másoktól kapott, levetett ruhák. Ő nem ivott, csak hitt. Hitt az isteni csodában, amit egy utcai prédikátor hirdetett. Hogy ha Istennek adsz, Ő az ezerszeresét adja vissza. Ezért imádkozott, egész nap. Kérte az Urat, hogy jöjjön már el az aratás ideje.

A szemerkélő esőben feltámadt a szél, a kisfiú az őszi falevelek táncába feledkezett. Fogdosta, dobálta az ezer szinben pompázó, ázott, puha díszeit a fáknak. És akkor meglátta! A falevelek közt egy sáros tízezres hevert. Fogta, rohant fel a lépcsőházban, hogy apjának mutassa: itt az ígért csoda, az isteni áldás, nézd, ezt hozta nekünk a szél. Az apja elvette a pénzt, és komoly arccal kijelentette: gyere fiam, ezt most megsokszorozzuk.

A játékgép tüzes villódzásában 20 perc alatt vált hamuvá a szerencse.