Sehogy.

Hiszen imádod a sercenést, ahogy begyújtod végre, szereted az első slukkot, ahogy a véredben szétárad a bizsergés, szereted, hogy miatta tarthatsz szünetet a munkában, leülhetsz öt percre, hiszen ez az énidőd. Várjál, megyek, csak még elszívok egy cigit, és fontos vagy, mert rád várnak, erről nem tehetsz, ezt tolerálják, ennyi jár neked.

Mit riogatnak itt mindenféle tüdőrákkal! Csomó példát tudsz, akik 120 évesen, makkegészségesen szívják, annyi éve, amit elképzelni sem mersz. Valamiben megkellhalni.

Ès különben is. Mi lesz a kávéval? Hogy fogod várni a buszt? Annak sincs bémvéje, aki sosem költött cigire. Mindenki meghízik, aki abbahagyja.

Azért persze minden nap átsuhan a gondolat, hogy le kéne szokni. Hogy nagyon sok a napi ezres, meg a lépcsőn sem bírod úgy. Hogy szar a tudat, hogy már csak két szál van, és mindjárt zár a dohánybolt. A fogaid sárgák, de ezt már megszoktad, a szagot már nem is érzed, az illatokat is alig. Gyártod a kifogást: még nem tartok ott fejben, amúgy is bármikor le tudnám tenni, csak még nem akarom.

Szerintem meg akarod, csak félsz. Hogy majd remegni fogsz érte, hogy kiröhögnek, ha mégsem sikerül. Nem fognak. A többi dohányos kevésbé érzi rosszul magát, ha látják, hogy neked sem megy. Haver leszel újra.

A cigaretta abszolút nem kúl. Tedd le, és modd, hogy soha többé. Aztán ha mégis, akkor majd megpróbálod mégegyszer. Sikerülni fog!