Sok helyen olvasom, hogy 2020 nagyon nehéz év volt, és igen, az volt nekem is. Azon szerencsések közé tartozom, akiknek megmaradt a munkájuk, akik örültek a home-office-nak, és akik szívesen töltenek időt a gyermekeikkel. Mégis, értek felfoghatatlan veszteségek is. Elvesztettem a legjobb barátnőmet és a gyermekkori szerelmemet. Lelkileg ezt nem tudtam volna feldolgozni, ha nincs a futás. A futás kizökkentett a beragadt gondolatokból, amikkel magamat vádoltam. A futás kifárasztott fizikailag, hogy el tudjon nyomni az álom. A futás megerősítette a testemet, hogy áthatolhatatlan burokkal védhesse a az összeomlás szélén pihegő lelkemet. A futás minden napra feladatott adott, amiért küzdenem kellett. És igen, a futás társat adott mellém, aki nem hagyott magamra a legsötétebb pillanataimban sem. Boldogan hívom ezeket most pillanatoknak, pedig hosszú, gyötrelmes hónapok voltak, amikben a napi futások biztosították a kipillantást a gödör aljáról. A futások alatt tudott ömleni az arcomról a könny, és a futások alkalmával tudott játszani a hajammal a szél. A mellettem ungrándozó kiskutyám derűje segített túlélni, és felkészíteni a bensőmet arra, hogy be tudja fogadni a sok rossz dolog ellenére engem mégis körülvevő szeretetet. A futás tanított meg arra, hogy egyszer mindennek vége lesz. A leghosszabb és legnehezebb futások is a puha, meleg otthonomban végződnek, és bármilyen fájdalom, vagy veszteség ér is, amíg az élet megy tovább, addig van lehetőség bármit jóvátenni.

Idén tehát pontoson 2020 kilométert futok, hogy ezt az évet ne a sok bánatról, hanem arról jegyezhessem meg, hogy ennyit én még soha, semmikor nem futottam, és ez olyan jó !