Futunk a gondok elől, tartja a mondás, és tényleg van benne valami. Ha sokáig keresed a megoldást, de nem találod, falakba ütközöl, és már erőd sincs kitalálni a következő lépést, akkor bizony nincs más hátrta, mint eltávolodni a problémától. Hátra lépni, egy kicsit mással foglalkozni, szusszanásnyi szünetet engedni az agynak, hogy új módon kereshesse a megoldást.

A legjobb gondolatok futás közen jönnek. Hallottam ezt már sok helyről, és a saját tapasztalataim is ezt mutatják. Szerencsére a tudomány sem állít mást. Monoton fizikai tevékenység közben ugyanis az agyunk automata üzemmódra kapcsol, és könnyen flow állapotba kerülhet. Ez az agyi állapot, amit sokféleképpen hívhatunk, kibogozza a gondolati csomókat, elsimítja a ráncokat, és ekkor minden olyan egyszerűnek, tisztának, és egyértelműnek tűnik. Feloldódik a gondolati görcs, ami addig belefeszített minket a meglodhatatlannank látszó problémába, és hirtelen kitisztul minden, egyértelművé válnak az addig kételyekkel átszőtt gondolatok, és hopp, rájövünk, hogy mit is kell tennünk.

Tegnap sikerült úgy futnom egy félmaratont, hogy közben nem feszültem rá a táv hosszára. A betervezett hosszú futások előtt sajnos gyakran előfordul, hogy megijedek a rám váró feladattól, és addig húzom-halasztom az indulást, míg aztán otthon maradok. Most azonban sikerült nem gondolnom erre. Szerencsére volt elég megoldandó probléma a fejemben, melyekhez képest a húsz kilométer lefutása gyönyörnek tűnt. Ettől olyan lett ez a futás, mint egy álom. A lábaim léptek szép rendben egymás után, és nekem nem volt más dolgom, mint nem gondolni közben semmire. Mire észbe kaptam, mar csak pár kilométer volt hátra, és úgy éreztem, akár gyorsítani is tudnék. Igy lett meg életem első félmaratonja negatív splitben 2 órán belül. Az edzés végét elöntő eufóriábn pedig kitiusztult az ég, és hirtelen világos lett a megoldás is. Köszönöm neked, sportok királynője!