Készülök a maratonra, három hét múlva már Budapest fogja ehhez az erőfeszítéshez a díszletet adni. Álmom ez, vágyam, ígéretem. Széttiportam eddig három futócipőt, edzettem futva, tornázva, plankozva, biciklizve, kajakozva, úszva, izzadtam jútyúb videók előtt, és csináltam a házi- és a rendes munkát. Beletettem a lábamba ezerhétszáz kilométert, ebből ma 30-at. Ez volt a felkészülésben az utolsó igazán hosszú futás.

Most feltartott lábbal írom a blogot, mert csak így nem fáj. Mit mondjak, nem volt nászmenet. Pár kilométert leszàmítva nem tudtam ezt én élvezni. Az elején, amikor még volt erőm, azért mentem lassan, hogy a végén is bírjam. A végén meg azért, mert így sem bírtam. Az utolsó métereken végig az járt a fejemben, hogy a maratonon ilyenkor még mindig lesz hátra 12 km.

A lábaimat ennél jobban már nem tudom megedzeni. Mentális tuning kell! Mert a félelem, hogy nem fog menni, hogy nagyon fog fájni, hogy csak kicsivel a vége előtt fogy el az erőm, nem engedi azt a jóleső futást, amit amúgy tét nélkül simán tudok. 

Tanács kellene!

Előre is köszönöm!