A futás lefáraszt és feltölt, büntet és jutalmaz, fogyaszt és éhesít, ébren tart és álmosít. A futás olyan, mint egy drog. Nem tudod előre, melyik arcát mutatja aznap. Nagy kedvvel indulsz neki, aztán mégsem esik jól. Máskor meg erőlteted csak, egy porcikád sem kívánja, mégis, a végére a legjobb futásod lesz.

Ahhoz, hogy ne hagyd abba, kell a futás jutalma. Az endorfin, a szabadság, a szebb alak, a társaság. Sokunknak kell a versengés is. Először önmagunkkal. Amikor megérzed, hogy mennyivel könnyebben megy ma, mit tegnap. Többet akarsz belőle. Èlvezed, ahogy lehagyod az előtted futót, örülsz, hogy téged már kevesebben érnek utol. Ha mégis ütemes lihegést hallasz a hátad mögött, tudsz egy kicsit gyorsítani, nem adod könnyen az előzést. A mámorból egyre több kell, hajszolod, akarod, sokszor kényszeríted is. Ès akkor már nem lesz olyan. A futás öröme kényszer alatt elillan.

Mit lehet ilyenkor tenni? Négy trükk, ami nálam bevált:

*ha nagyon nincs kedvem, akkor nem megyek. Aztán este, mikor már lefeküdtek a gyerekek, azt veszem észre, hogy kötöm a cipőm, és mégis futok.

*Ha a tervezett távolság ijeszt el, akkor egyszerűen kevesebbet futok. Csak a felét. Legtöbbször aztán mégis lefutom az egészet.

*ha a tervezett tempó rettent el, akkor csak lassan futok. Pár száz méter után valahogy mégis felgyorsulok.

*ha az otthon feltorlódott sok teendő riaszt el, akkor megcsinálom őket, és jutalomból futok.

Ezenkívül egy új útvonal, egy csinibb felső, egy kis más sport szokott új lendületet adni. De leginkább az, hogy én ezt megígértem, és erre emlékeztetem magam. Ha nem magamért futok, hanem őérte, nagypapámért, aki már csak a futásaimban lehet velem. Az mindig átsegít a holtponton.