Falevélropogtató futásaim hű társa lett Vidámvölgyi Csokoládé, a 3 hónapos pulibaba. Futóstílusunkat még össze kell csiszolnunk, de a rövidebb távok már egész jól mennek együtt. A közelünkben van egy francia park. Mindig elcsodálkozom, hogy szépsége ellenére alig látogatják néhányan. Ezt kihasználva, ott szoktunk körözni Csokoládéval.

A parkban szabadon engedem, hadd fusson kedvére, bóklásszon a bokrok alatt. Ő azonban, mint egy született maratonista, rója velem a köröket. Felveszi a ritmusomat, jön mellettem szépen. Aztán, ha meglát egy madarat, azonnal nekiveselkedik, megugatja, és visszajön. Ezáltal ő kétszer annyit fut, mint én. Fülei lobognak a szélben, hátsó lábait egyszerre emeli, mint egy nyuszi. Ha pedig elfárad, igyekszik úgy futni, hogy ne tudjak tőle lépni. Ebből tudom, hogy idulhatunk haza.

Otthon azonnal az itató tálkához áll, és boldog farokcsóválással kísérve lefetyeli a vizet. Aztán a két hátsó nyuszilábát hátranyújtva hűsíti a pocakját a parkettán. Selymes fekete szönyegként díszíti a lakást, és csak akkor moccan meg, ha valami szaftos finomságot lát a kezemben. A futás utáni elmaradhatatlan masszázs kedvéért hajlandó azért komótosan hanyatt vágni magát. A négy kicsi láb ellazulva vizsgálja az eget, míg őfelsége apró mocorgással jelzi, hogy hol esne jól a vakarás.

Nagyon jól jártunk egymással. Nekem lett egy szuper futópartnerem, neki pedig egy ujja köré csavart gazdája.