A minimál stílus a maga egyszerűségével, sallangmentességével nagyon közel áll hozzám: a lakberendezéstől kezdve a társas kapcsolatokig mindenhol. A minimál stílus teret ad, enged a lényegre figyelni, megóv a felesleges tárgyak halmozásától, és fejlődésre késztet. Pont ez a fejlődés kell most nekem a futásban is.

A 70-es években kezdtek a cipőgyártók párnázott cipőket piacra dobni. Előtte csak a vékonytalpú dorgó volt. A megemelt sarokrészű futócipőkben megváltozott a talajfogás. Sarokkal érkezni futáskor már nem okozott azonnali kellemetlenséget. A lábfej ellustult, nem nyúlt le minden lépésnél, hogy az ujjak alatti párnácskákra érkezzen a láb. Az inak a szorosabb támsztól elgyengültek, a lábboltozatok besüllyedtek, a sérülések, porckopások megszaporodtak.

A minimál cipő talpa vékony gumiréteg, ami csak a lábunk bőrét védi a sérülésektől. Szinte mezítlábas futóélményt nyújt.

Nyáron a focipálya melletti fűvön sokat futottam mezítláb, és már nagyon hiányzott az érzés. Fogtam a legvékonyabb gumitalpú cipőmet, és elindultam a kedvenc parkomba. Hétharmincas kilóméterekkel “hasítottam” a napsütésben, szökellve a talppárnákon, sarkat szorgosan emelve minél magasabbra. A boka hajlott, a talp rugózott, az izmok nyúltak és feszültek. A jól ismert mozdulatoknak új koreográfiája lett, és ez lassan ment. Egy apró változás a rendszerben minden elem alkalmazkodását követeli. Mint egy zenekar, ahogy egy új hangszerrel tanul meg együtt játszani. Lassú gyakorlások hozzák el a koncertre a virtuózitást.

Az én koncertem a maraton lesz. Már csak 3 hét. Addig remélem, összeszokik a zenekar!