Csörpi izgalommal készült az előtte álló napra, bár a feladatok végeláthatatlan sora egy kicsit elborzasztotta.

A lakás felújítását befejezték, és most eljött a nap, hogy megmutassa a rokonoknak. Nagypapa meghalt, és a lakást lánya örökölte, aki eladta Csörpinek, unokahúgának. Csörpi pedig falakat bontatott, csöveket cseréltetett, drótokat húzatott újra, és tervezett. Számolta a centimétereket, hogy minden úgy beférjen a pici otthonba, hogy mégis tágasnak, élhetőnek tűnjön a tér. Csörpi a pincében talált régi bútorokból csiszolással, festéssel ragyogó, egyedi díszeket kreált a lakásba. Az eredmény láttán boldogság, és büszkeség töltötte el a szívét, és repesve írta a családi csoportba a meghívót: vasárnap lakásavatót tartunk. 

A vendégek a parkban várakoztak, amíg Csörpi az utolsó simításokkal is elkészült.

Nem lehetett nem sírni. A szobából halkan szól az édes kisfiam, nagymama lánykori képe az elöszoba tükréböl mosolyog rájuk, nagypapa pedig életnagyságú portréján repül a gát felett.

A szobában, ahol nagymamáék 60 évig éltek, ahol felnőtt  két gyermekük, ahova olyan jó volt hazamenni, fehérbe öltözött minden. A nyikorgó parketta, a falak és a bútorok is. Az asztal, ahol nagymama meggyesrétese illatozott, aranyló húsleves gözölgött, májjal töltött sültcsirke kellette magát, és a petrezselymes újborgonya barnás sercei táncot jártak a tejfelsüvegü uborkasalátával, most szendvicseket kínált.

Kedves régi történeteket osztottak meg egymással, és tudták, hogy jó, hogy nem idegené lett a lakás.

Éjjel a nagyszülők üzentek a holddal.